A minap találtam egy cikket Layne Staley nem éppen irigyelt életéről, és a heroinba fojtott tehettségéről. Kezdetben semmit sem jelentett, azt hittem, mielőtt ráléptem a cikkre, hogy olyan híres bandák híres tagjairól lesz szó, akik túl korán haltak meg, viszont ez a cikk csakis erről az egy énekesről szólt (és többek között a bandájáról). Férfiasan bevallom, nem ismertem eddig a munkásságát, (kamaszkoromban teljesen más zenei irányzatot követtem) de a cikk felkeltette az érdeklődésem, és rákerestem néhány számára. A poszt közben éppen a Rotten Apple című dal duruzsol a fülembe, és az egyébként emelkedett hangulatom (párommal a 3 napos szabadságunk közepén járva, ahol még hátra van egy későn fekvős, későn kelős nap) kissé átfordult a zene hatására melankólikussá. Bár a szövegét nem teljesen értem, a hangulata olyan gondolatokat ébresztett bennem, hogy mi a bukás mércéje? A cikket jegyző író egyébként nagyon korrekten, ítélkezésmentesen, (talán rajongói szemmel) taglalja az énekes életét, a kezdeti sikereket, és végül a lejtmenetet is, bár maga a bukás pillanata nincs teljesen kiemelve, ezért eszembe jutott, hogy vajon az életben a bukás egy pillanat e, vagy olyan pontok összessége, amiket csak később elemezve látszik, hol történt meg a bukás? Aztán az is eszembe jutott, vajon lett volna e visszaút, vagy létezik e? 

Apamodell híján kissé tartok a majdani családalapítástól (pedig szüleim ennyi idősen már 2 óvodás korú gyerekkel küzdöttek naponta). Néha úgy érzem, (ellentétben talán a legtöbb férfival) jobb lenne, ha majd lányom születne. A lányokkal talán jobban szót értek, talán könnyebben tudnék hatni rájuk, és igazából fogalmam sincs, hogyan kellene felnevelni egy fiút. De aztán néha elém sodor az élet cikk, vagy post formájában olyan témákat (lásd Balaton Soundos események), amik cáfolni próbálják a talánlányokkalkönnyebb érveimet, és állandóan képes vagyok meglepődni, mekkora felelősség is egy gyereket felnevelni. Egyszerűen minden hatással lehet rá, ha ott vagyunk mellette, abból is kisülhet jó-rossz, ha keveset törődünk vele, akkor is, ha mondunk valamit akkor is, ha nem akkor pláne. Ha fiam lesz, olyan példát kellene mutatnom, amit követendőnek lát, de honnan tudom, hogy az a jó példa e? Ha lányom lesz, akkor olyan példát kellene mutatnom, hogy a párválasztásnál, még ha tudat alatt, akkor is arra törekedjen, hogy nem bunkó parasztokat válasszon, hanem olyat, mint apu, aki megbecsüli anyut. És ezt vajon el tudom érni? 

Kicsit elkalandoztam a kezdeti énekestől, ám ezek csak azért jutottak eszembe, mert azt olvastam, hogy a srác szülei elválltak, és hiányzott neki az apja. Később aztán megtudta, hogy keményen drogozik. Kíváncsi lennék, hogy nála (Staleynél) volt e olyan pont, amikor rossznak ítélte meg az apja cselekedeteit, és aztán volt e olyan pont az életében, amikor rájött, hogy ő is azt csinálja, amit korábban rossznak gondolt? 

Azon tűnődöm most, hogy én szeretnék e bármiben hasonlítani az apámra, annak ellenére, hogy nem érzem lényegében semmilyen tettét követendőnek. Aztán az jut eszembe, hogy vajon miben hasonlítok rá, és hogy azzal vajon máshogy cselekszik e az ember, ha foggal körömmel próbál másként viselkedni, mint az, akit követendő példának kellene látnia. És az is érdekelne, hogy vajon az apámnál hol volt az a pont, amikor még tehetett volna mást, mielőtt még "elbukott" volna a szememben.

Kiváncsi vagyok, nekem volt e már olyan pillanatom, ahol elbuktam, csak még nem veszem észre, vagy még ezután lesz e az, és vajon észre fogom e majd venni.